Jéghideg hajnali fény,
dermeszti a kinti világot,
szívemben mégis melegség kél,
lelkem újra kivirágzott.
Némán hallgat a táj,
megadta magát a télnek,
nekem most semmi se fáj,
nincs már mitől féljek.
A vízcsepp is hófehér,
apró kristály a menedéke,
szólít meg egy tündér,
szárnyal hangod kedvessége.
Átfázott csöppnyi madár,
rezzen a megfagyott ágon,
ahogy karod karomba zár,
megkapom azt mire vágyom.
Sikítón süvít a szél,
úgy látszik mindennek vége,
de csókod újra remény,
az igaz, nagy szerelemre.
