Tarka hátú, virágos rét pompájában,
vibrál a lég, valahol messze botorkál,
lenge, pipacsos koszorúval hajában,
kacéran hajladozik, sok hetyke fűszál.
Új útra kél, lebben a könnyű szellő,
hűs patak vizét csábítón borzolja,
úgy cirógat, mint egy gyengéd szerető,
pillangótáncát jókedvűen ropja.
Izzik mosolya partokon, hegyeken,
élet, mézes csókú tüzes asszonya,
vakító, végtelen égi tengeren,
kék üstökén, hűs felhőit sodorja.
Betört napkorong lángnyelvén gyülekeznek,
szürke lábbakkal taposva égi utat,
búcsút intenek bánatos könnyeiknek,
a gyöngyökbe zárt áldás lágyan simogat.
Párnámra ejti, csillagot gyújt az égen,
a Hold békés alkonyatba burkolózva,
esőzene kopog, fák rengetegében,
átölel az örök nyár illúziója.
