Por és hamu

Süppedő trágyában vergődik az élet,
disznók közt fetrengve megkopik a lélek.
Pokolra születtél,
álmaid szétfújta a szél.
Ez jutott, szenny és mocsok,
örömfoszlányokra eltékozolt napok.
A bőrödbe égő veríték,
hamis önámítás, hogy van segítség.
Torkodon akadt a szándék,
fényből sötétbe húzott az árnyék.
Léted csapdája ordítva rád zárul,
az elmúlást várva, nyílt sebbé tágul.
Az út végére darabokra hullva,
fájón nézel a szárnyaszegett múltra.
Feldereng az isteni remény,
tehetetlen elmúlásod peremén.
Majd emésztő tüzek, mélabú,
s tested már csak por és hamu.
Elvesznek határaid, végleg elcsitulsz,
fénylő csillagok közt gyógyulsz.