Magunk mögött hagyva,
a mézízű nyarat,
szomorúan néz ránk az ég,
napsugara erőtlenül simogat.
Megfáradtan baktat a világ,
arcunkra langy mosolyt rajzol,
hűs szellő hozza leheletét,
kertek alján az ősz csatangol.
Utolsó báljára készül a természet,
tarka gúnyát ölt köröttünk a táj,
a Hold, fejét párnájára hajtja,
halványan dereng a félhomály.
A madarak is elhallgatnak,
ringó nád öleli a vén ladikot,
a szél hullámokat kerget,
viharlámpa álmos árnyéka imbolyog.
Álomba szenderül a rét,
hűvös ködtakarójában hempereg,
elbúcsúznak töredező ágaiktól,
a megtépázott levelek.
Sejtelmes fátylát bontja az élet,
hajnali bíbor bűbája,
harmatcsepp ringatózik a fűszálon,
a Naptól csókot csen, csábos ajkára.
