Nézd, lebegő szárnyait,
szürkébe hajlanak a fények,
szétszórják sejtelmes árnyait,
börtönbe zárnak, fájó emlékek.
Téged látlak,
arcod éle, gyertyavalósággá olvad,
minden idegsejtemmel vágylak,
üres tekintetem, a homályba porlad.
Semmibe sóhajt a csend,
lelkem falán, kín szülte rajzok,
párnámon, könnyé keserül a hepiend,
eltompulnak a hangok.
Halványan dereng a sötétben,
hálót húz körém a múltam,
ködfátyla szövi át létem,
mardos mélabú magányomban.
Szemeim tükrében kering a képzet,
olvad az idő, érzem ahogy elfut,
vérző szívem, fájdalmat lüktet,
lélek-szakadt, végzetéhez eljut.
