Rám telepszik szürke létem kínzó magánya,
Harcol a félelem, emlékeim foszlánya,
Cseppenként ontja könnyét, remegőn szenvedő,
Párnaráncok örvényébe olvad az idő.
Puha táncát lejtve elnémul a pillanat,
Hűvös csendben nesztelen lebben a gondolat,
Szemhéjaim zárva, álmaimat ringatod,
Magamban látlak, bőrömön hordom illatod.
Sebeim tépkedi vágyaim csapongása,
A lüktető éden fájdalmas ingoványa,
Felfoghatatlan érzés, mámoros szerelem,
Ujjaim közt olvadsz, csókjaid ízlelgetem.
Múló órák ölében nyugszik meg a lélek,
Halványan derengő fényben ébred az élet,
Kínzol még, szendergő árnyékként ülsz vállamon,
Reggel illatú első sóhaj vagy ajkamon.
Nem vagy itt, kortyolni vágyom lelked vigaszát,
Gyönyört idéző csókok nyárízű zamatát,
Belőled nőttem ki, hogy benned élhessek,
Léted tüzénél örökre veled éghessek.
Írj megjegyzést