Színtelen némaság, megszokás csupán az élet,
magányomból ébredő, távolban rohanó emlékek.
Szertefoszlott képzetem csöppnyi időszaka,
álarcba bújtatott sóvárgásom kínos mosolya.
Kérlek meséld el, milyen lehet a boldogság,
segíts felidéznem, legyél te az orvosság!
Szeretném, ha még egyszer a részem volna,
megrepedt lelkemben a tátongó űr beforrna.
Szemeid tükrében keresem a lét értelmét,
ragyogásukból fakadó mosoly szépségét.
Arcod domborulatai elárulják az összes csodát,
lassuló mozdulataim gyorsítják szívem ritmusát.
Egyre közeledő illatod, oly simogatón mesés,
testembe oltott méreg, függővé tesz az ölelés.
Agyam felidéz egy mindent elsöprő percet,
elfelejtett érzést, mely legyőzi az értelmet.
Az idő nagy úr, s egyszer már jó úton jártam,
talán te megérted bűnöm, mit eléd tártam.
Végtelen megkönnyebbülés fogja kézen a reményt,
ajkaid kimondatlan szavakká formálják az erényt.
