Magányba zárt szív

Kopott csizmában ballag, múlt poros útján,
lassú léptű, rég elvesztett idő síkján,
árva, magányba zárt szív bánattal telve,
a remény lángja csonkig leégett benne.

Már nem zajong fájó kétségbeesésben,
emlékek fojtogató ölelésében,
a csend egyre csak mélyül, hallgatássá torzul,
az élet keserűsége torkára szorul.

Sötét éj árnyai közt árván bolyongva,
átkos öregkor kopár kínját hordozza,
félelem fonódik lelke törékeny szálára,
súlyos ólomként nehezedik fáradt vállára.

Apró boldogságra vágyik, egy ölelésre,
a szeretet simogató érintésére,
léte alkonyán nyugalmát megtalálva,
így olvadhasson a végtelen homályba.