Ünnepek jönnek, varázslatos színek,
pompásan ragyogó, karácsonyi díszek,
melyeket csillogó szemeimmel látok,
ezek várnak rám, s várnak rátok.
Ilyenkor eltűnődöm csendesen,
vajon milyen is az életem,
egyhangú, sőt talán sivár,
oly keservesen üres, mint a téli táj.
Nehéz így a szépet meglátni,
próbálom, szüntelen megtalálni,
s ha lelkileg nem is vagyok szegény,
érzem, az élet így is nagyon kemény.
Élek, mint rossz mostohagyermek,
kinek szavai a semmibe vesznek,
úgy teszek, mintha nem is hallanám,
mit tudok, s tudhatsz, te is talán!?
Itt igaza csak a hazugnak lehet,
ki, ha kell elveszi mindenedet,
öklével odacsap, majd szavaival támad,
neki soha nem mutathatsz hátat.
Nála a sok pénz, ő az igazi nyerő,
így neked marad az olcsó műfenyő,
az igazit úgy is csak lopnád,
nem lehet, hogy ezen múljon a boldogság!
S ha megfognak, hát lakolsz érte,
nem úgy, mint ő, ki a szebb jövőt ígérte,
s amiért ily ügyesen becsapott,
ezen is csak meggazdagodott.
Hát ilyen felénk az élet igazsága,
a tolvajok, becstelen csalók országa,
s ki itt élsz, s megtévesztve lettél,
most boldogulj, ahogy tudsz, szeretnél.
S ha félnél igaznak lenni, hát ne tedd,
inkább magadhoz méltón éld az életed,
adja a szeretet a karácsonyi gazdagságot,
így teljesítsük a legcsodálatosabb kívánságot!
