Életem sokadik hajnalán,
szállnak az évek a körhintán,
repít a szél, egyre csak pörög,
meg nem áll, de semmi sem örök.
Valahol épp születnek és halnak,
nagy kérdésre választ nem adhatnak,
mert egyszerre bonyolult és egyszerű,
ez a körforgás, miért oly nagyszerű.
Jó lenne egy kicsit kortalannak lenni,
lélegzet elfojtva fejem felemelni,
míg forog a Föld és velem az ég,
érezni mennyit ér a bölcsesség.
Egy ideje nem keresem már,
tisztulni látszik a láthatár,
semmibe se kerülne… túl drága,
sebzett bolygónk halhatatlansága.
Hatalom vágy az öngyilkos végzet,
Paradicsomból pokoli élet,
utunk járva elveszünk hirtelen,
festi a mát a világegyetem.
