Az elmúlás csendje

Mocskos vasárnap reggel,
mondd, hogy nem ébredek fel,
az életem, oly sivár,
megváltó lennél halál.

Agyam teremt csodákat,
naivság, nincs bocsánat,
gondolatom messze jár,
magányom ordítva fáj.

Haldokló napnak fénye,
a sötétség örvénye,
az utolsó szalmaszál,
végtelen nyugalom vár.

Látod, kicsit sem félek,
ennél jobbat remélek,
létezésünk, oly parány,
ez a legvégső talány.

Az elmúlás csendje,
a lelkem legmélye,
mit senki sem sajnál,
halkabb a sóhajnál.

Vesztes, gyáva megoldás,
jobb, mint sok-sok csalódás,
mely szüntelen megtalál,
megmérgez és bedarál.

Kezdet ez, s talán végzet,
elfogytak a remények,
a perc, mi mindent lezár,
egy angyal vállamra száll.