Mocskos vasárnap reggel,
mondd, hogy nem ébredek fel,
az életem, oly sivár,
megváltó lenne a halál.
Agyam teremt csodákat,
naivság, nincs bocsánat,
gondolatom messze jár,
magányom ordítva fáj.
Haldokló napnak fénye,
a sötétség örvénye,
az utolsó szalmaszál,
végtelen nyugalom vár.
Látod, kicsit sem félek,
ennél jobbat remélek,
létezésünk, oly parány,
ez a legvégső talány.
Az elmúlás csendje,
a lelkem legmélye,
mit senki sem sajnál,
halkabb a sóhajnál.
Vesztes, gyáva megoldás,
jobb, mint sok-sok csalódás,
mely szüntelen megtalál,
megmérgez és bedarál.
Kezdet ez, s talán végzet,
elfogytak a remények,
a perc, mi mindent lezár,
egy angyal vállamra száll.
