Lángra gyújtottad a szívem,tiéd a legdrágább kincsem,mit mind a ketten élvezünk,kéjes öröm a végzetünk,az őrült szerelmi mámor,ha megcsókolhatlak bárhol,s bármikor…Sohasem elég a csókokból,mit lopok...
Felhők habjain megbújva, az est honol,sötétségébe burkolózva kóborol,lecsukja csillag szemeit, némán figyel,varázsleplet húz, hófehér tenyerével. Hópehely hull, kósza, halk lebegéssel,suttogva időtlen reményt a széllel,fagyos...
Kopott csizmában ballag, múlt poros útján,lassú léptű, rég elvesztett idő síkján,árva, magányba zárt szív bánattal telve,a remény lángja csonkig leégett benne. Már nem zajong...
Írj megjegyzést