Álmaink tavának partján ülünk meztelen,
víz sem rezdül, tükör sima, nesztelen,
csak figyellek, bámullak, mozdulatlan, némán,
te is csak hallgatsz, tekinteted sem pazarlod én rám.
Hallgatag gyász ez, mely szerelmünk siratja,
Nem is érzek csábítást, mely testemre kihatna,
de nem csak a test, a lélek is ura tettemnek,
mégis mit legbelül érzek, egy ártatlan mozdulatra késztethet.
Vágyódom utánad, de karod nem érem el sehogy sem,
érzelmeink útvesztőjében elveszve, ülsz most mellettem,
közelebb húzódom, vacogó tested átkarolva,
tápláló tüzem, ridegséged gyorsan kiolvasztja.
Nem sok idő, s az ellentét vonzalommá alakul közöttünk,
a vágy tomboló lángjai csapnak össze köröttünk,
már a szemeidet nézem, s te ajkaiddal visszamosolyogsz,
arcod érintése, érzem, közel vagyunk a békítő csókokhoz.
Csókolom mindened, megpendítve az érzékiség húrjait,
a vágy hangjai suttognak, s kezdjük feledni szívünk keserves bújait,
a vér ereimben izzva, a szív oly hevesen kalapál,
s a nyelvem válaszként, bőrödön szétfolyó alakzatokat formál.
Szenvedélyes rezdülésünk töri meg e gyönyörű táj nyugalmát,
csendesíti le, a bennünk dühöngő harag gonosz hatalmát,
hullámzik a víztükör, s lelkünkben újra béke honol,
arcodon könnyes boldogság, szerelmet sugalló édes mosoly.
