A szavak óceánja, mely a fejemben hömpölyög,
elmondanám, de félek nem okoznék vele örömöt,
pedig folyton, csak rád gondolok,
ezért is, oly mélyek, e sóhajok.
De kimondatlan is tudatom,
az irántad érzett sóvárgás vezet utamon,
s mint koldusnak egy falat kenyér
oly fontos, ha szavam hozzád elér.
A nőhöz, kinek szívét szeretem,
s így életem értelmét köszönhetem.
Te vagy a vágyban az erő,
oly végtelenül felemelő…
a szívemben lüktető örök szenvedély,
mit testem minden éjszakán keresgél!
A valósággá vált álom,
ki mégis köddé lett, s nem találom.
Nem lelem, hisz elbújtál…
futottál!
Tőlem, s előlem?
Így a bánat hangja szól most belőlem,
de küzdök én, ahogy csak tehetem,
hisz te vagy számomra a mindenem…
Szeretlek!
S a boldogság mosoly, mit sohasem feledek…
Csak ezért élni!
A jövőtől sohasem félni…
Érdemes!
Mit irántad érzek, most már végleges!
A szerelem…
Hisz létünk kulcsa, ez az érzelem.
S a zár az ajtón, csak te vagy,
kivel megosztanám a vágyaimat…
majd eldobnám a kulcsot messzire,
hogy e szerelmet többé senki el ne vehesse!
