Nézd, lebegő szárnyait,szürkébe hajlanak a fények,szétszórják sejtelmes árnyait,börtönbe zárnak, fájó emlékek.Téged látlak,arcod éle, gyertyavalósággá olvad,minden idegsejtemmel vágylak,üres tekintetem, a homályba porlad.Semmibe sóhajt a csend,lelkem falán, kín szülte rajzok,párnámon, könnyé keserül a hepiend,eltompulnak a hangok.Halványan dereng a sötétben,hálót húz körém a múltam,ködfátyla szövi át létem,mardos mélabú magányomban.Szemeim tükrében kering a képzet,olvad az idő, érzem ahogy elfut,vérző szívem, fájdalmat lüktet,lélek-szakadt, végzetéhez eljut.