Téboly

Hol sötét elmém ördöggel riogat,
háború halott fantomja sikongat,
kies tanyán, távol a mindenségtől,
anyám kínban szül, messze emberektől.

Kamaszkorom szerelme ott rothad el,
hol tölgyfák közt madár dala énekel,
agyamban régmúlt idők hamvadt csókja ég,
meztelen lábnyomomban ér utol a vég.

Ragad a sár, lehúz mélységes ölébe,
mint elfeledett emlék a feledésbe,
gyertyafény pásztázza testem állapotát,
megvilágítva rövid létem mivoltát.

Lidérces rémálmok, könnyek és csókok,
mind csak árnyak, miket az elmém hordoz,
anyám kínja, ifjúságom szerelme,
mind belevész a téboly tengerébe.

Magas tölgyfák őrzik a titkokat,
miket az élet lassan elsirat,
s bár ragad a sár, s lehúz a mélybe,
lelkem fénye felragyog az égre.