Szeptemberi ősz

A szeptemberi erdőben úgy tűnik, mintha maga az idő lassítaná lépteit, s csendben készülne az elmúlás ünnepére. A fák lombjai még zölden kapaszkodnak az ágakba, de már átszövi őket a sárgulás aranyló fonala, mint valami titkos ígéret a közelgő változásról. A napfény ilyenkor lágyabb és szűrtebb, hosszabb árnyékokat vet a mohás fatörzsekre, mintha a festő ecsetével játszana a vásznon. A levegőben ott lebeg a hűvös reggelek frissessége, amely keveredik a nedves avar illatával és a száradó levelek kesernyés aromájával. A csendbe ritkábban szólal meg a madarak hangja, mégis tisztábban zeng, mintha a természet minden nesze visszhangozna az elmélyült ösvényeken. A bokrok között gyöngyöző harmattal díszített pókhálók feszülnek, ünneplőbe öltöztetve a reggelt. A szél sem a nyár forró lehelete többé, hanem szelíd suhintás, amely megborzolja a fűszálakat, és óvatosan megpendíti a száraz ágakat. Az avar rejtekéből előbújó gombák csendes társakként emelkednek ki a talajból, mintha titokzatos szobrok őriznék a mulandóság szépségét. A szeptemberi ősz nyugalma nem szomorúságot, hanem békességet hordoz, lassú átalakulást, amelyben a természet méltósággal adja át magát az idő múlásának.