Partra vetve

Távolban imbolygó homály,
sziget magányán tévelygő sirály,
lassú szárnyakon keringő pusztulás,
törött ladikban ringó elbukás.
Homokban lábnyomok,
elporladt álmokban gázolok,
s mind csak az enyémek,
szétszóródott emlékek.
A dagály minden este,
hűvös vízébe temetve,
elvégzi helyettem a felejtést,
elfolytja a lírikus képzelgést.
A fény átkozott játékai,
pálmafák izgága árnyékai,
hajlongnak a szélnek,
ócska álszínészek.
Ördögi tébolyultság,
de pont, mintha tudnák,
itt minden meghajlik idővel,
még ember is könyörögőn térdepel.
A tenger meg folyton suttog,
ravaszul sunnyog,
képtelen rögeszme,
de habot fúj a fövenyszőnyegre.
Régi palackba zárt levelet,
benne rövid történetet,
mélyből felkavart sóhajt zeng,
sziklaszirten agyam elmereng.
Legalább lenne tükör,
mivel szemem elszöszmötöl,
arcom látnám, vagy valakit,
hajam kusza fodrait.
Valamilyen emberi hang,
csak kicsi, árva blikkfang,
talán megtanulnék újra szólni,
partra vetett múltamról panaszkodni.
A csend csupán, mi visszabiccent,
egy kicsi faágat megrezzent,
a szétfolyt időben némán táncol,
s betakar, mint halotti fátyol.