Bíbor alkonyat hozta magával angyali alakod,
szelíden átkarolva lélegeztem gyöngyvirág illatod,
nem szerettem ennyire még, ízed, mint a méznek,
csak veled létezem, bennem élsz, s benned élek.
Magaddal ragadtál az ég álomszép kékjébe,
felhőn vitorláztunk a világ, s idő végtelenjébe,
megtaláltam benned beteljesült végzetem,
izzó tüzével láncol hozzád féktelen szerelem.
Lüktető estfényben egymásba fonódtak a percek,
meztelen válladon születtek csók ízű emlékek,
sóhajtva sütötte le éjszemét a cinkos Hold,
gyengéden terítve ránk lepelként csillagport.
Csend sötétjében zártam karjaimba testedet,
hallgattam halk ritmusával dobogó szívedet,
lehunyt szemhéjam alatt reszkető ezüst fény,
éber álmom is rólad szól, gyönyörű tünemény.
Lágy hajnali szellővel szaladt tova a pillanat,
szerelmed szememben könnycseppként simogat,
tarka szárnyú pillangó vagy… lelkem tündére,
veled szállt a boldogság mámorító érzése.
Rózsaágyunkban emlékedből gyűrt lenyomat,
fejemben kábán lüktet, szorongatja torkomat,
szétszakadt lelkünk romjait uralja szenvedés,
görcsös sóvárgássá lett minden édes érintés.
