A csend, mint vastag fal, körülölel,
magamban állok, nincs ki felemel,
szobám egy sziget, s végtelen a tenger,
lelkem bolyong, mint árva, kósza ember.
Bánat szőtte holt gondolatok fonala,
zúg körülöttem, mint darazsak moraja,
a szavak nem pótolják az élő hangot,
mely szívemben egykor vígan visszhangzott.
A múló időben ketyeg perc és óra,
mint homokszem pereg, hull a szürke porba,
tükörbe nézek, idegen arc mered rám,
magány rajzolta ráncait látom csupán.
Gondolataim, mint falevelek hullnak,
a szélben sodródva új tájakra jutnak,
de nincs ki velük együtt szállna messze,
egyedül vagyok, magamba temetve.
Az álmok fénye is megkopott régen,
fakó árnyék lett minden reménységem,
nappalok, éjek egybe folynak lassan,
mint a folyó, mely tengerbe hal halkan.
Olykor még hallom távoli zenéjét
egy életnek, varázslatos meséjét,
de most csak csend van, végtelen magány,
s én állok benne, mint néma bálvány.
