Lélektükör

A hajnal úgy törik szét bennem,
mint repedt tükörben vérző fénydarab,
a fájdalom bordáim közt dobol,
rabmadárként menekülne, de nem szabad.
Az ablak alatt szakadt rózsa,
csendben vergődik az alaktalan porban,
e dermedt némaságban ordítanék,
mint elfojtott sikoly a gúnymosolyban.
Nem tudom, melyik arcom él még,
s melyik halt meg, túl a tegnapon,
csak érzem, ahogy a levegő,
óvatosan megtorpan a torkomon.
A vágy még itt lakik, maga a pokol,
lassan, sűrűn, önmagába fullad,
ahogy a zárt szobában a füst,
résekben bujkálva, hol szív hasad.
S ha végül mégis kinyitom a számat,
nem szó, csak üveg csörren ki belőlem,
átlátszó, hideg és éles,
mint az igazság, mit magamba temettem.