Fojtogató szerelem

Az éj vállaimhoz bújik, mint sebzett állat,
lehelete forró, ereimben árad,
a sötétség kinyitja fekete száját,
nekem zengi, a vér lázító imáját.

Csontjaimban fészkel, a vágy éhes madara,
kitépném, de vele égek, húsom felfalja,
bőröm alatt villan, lüktet az érintés,
mint perzselő tűz, amelyből nincs menekvés.

Lelkem üvölt, de a hangja nem hallik,
elmémben emléked lángja vonaglik,
tomboló tűzviharként éget… s én hagyom,
belém markol, ujjai kúsznak a falon.

A csendnek feszül szenvedélyem sóhaja,
tested hiányából épül az éjszaka,
álmaim peremén, mikor belém mar az ég,
a neved mormolva szeretnék pusztulni még.

Rám borul a hajnal, mint rideg szerető,
mellkasomban dobol már a kihűlt idő,
a szerelem fojtogat, nem enged el,
még a hamvaiban is szívemmel kel.