Évszakváltás
Halványul a nyár emléke,tombol az ősz szakadatlan,mi volt, elvész az enyészetbe,s ami lesz is, mozdulatlan. Kopott padok nedves fája,őrzi még a nap melegét,de a szél már körbe járja,eltörölve szelíd hevét. Végtelen nagy égi ponyva,cseppekben ring a hervadás,minden álmot eltapos ma,a kegyetlen évszakváltás. Csitul a vihar, szétszalad,víz pereg a csatornákban,míg a holdfény gyöngyöt fárad,fűzni minden csobbanásban. Kongva koppan csend a tájra,mint…
Őszi elégia
Sötét felhők gyülekeznek lomhán, mélyen,mint gondok raja a tépett őszi égen,a háztetőkön dobol már az este,hull az idő, csöppre csöpp, perc a percre. Az út kövén halk melódia hallik,mikor az ég a nyirkos földre hajlik,az eső függönyt húz a régi kertre,hol annyi vágyunk volt virágba mentve. Színtelen szirmaik földre hullva fáznak,terítve leplét a vágytalan homálynak,görnyedt háttal ballag, jön az elmúlás,cipeli…
Téboly
Hol sötét elmém ördöggel riogat,háború halott fantomja sikongat,kies tanyán, távol a mindenségtől,anyám kínban szül, messze emberektől. Kamaszkorom szerelme ott rothad el,hol tölgyfák közt madár dala énekel,agyamban régmúlt idők hamvadt csókja ég,meztelen lábnyomomban ér utol a vég. Ragad a sár, lehúz mélységes ölébe,mint elfeledett emlék a feledésbe,gyertyafény pásztázza testem állapotát,megvilágítva rövid létem mivoltát. Lidérces rémálmok, könnyek és csókok,mind csak árnyak, miket…
Magányba zárt szív
Kopott csizmában ballag, múlt poros útján,lassú léptű, rég elvesztett idő síkján,árva, magányba zárt szív bánattal telve,a remény lángja csonkig leégett benne. Már nem zajong fájó kétségbeesésben,emlékek fojtogató ölelésében,a csend egyre csak mélyül, hallgatássá torzul,az élet keserűsége torkára szorul. Sötét éj árnyai közt árván bolyongva,átkos öregkor kopár kínját hordozza,félelem fonódik lelke törékeny szálára,súlyos ólomként nehezedik fáradt vállára. Apró boldogságra vágyik, egy…
Bús szimfónia
Hűvös takaróján nyújtózik az égbolt,éj csendjébe olvadva hangtalan sikolt,Hold hunyorog, halványuló csillag pulzál,hideg tél hull, kavargó holt időt szitál. Léptek alá fehér foltos suttogás terül,elmúlás szele kúszik kérlelhetetlenül,elbomló lehelete kormos füstöt zihál,rideg vackán lapul, ólálkodik a halál. Darabokra hull, lassan elvérzik az élet,por itta lázas boldogság, kínzó képzelet,eltávolodik a valóság, görcsösen fáj,valószínűtlen álmot szorong a félhomály. Keserű, ráncba gyúrt arcon…
Téged látlak
Nézd, lebegő szárnyait,szürkébe hajlanak a fények,szétszórják sejtelmes árnyait,börtönbe zárnak, fájó emlékek. Téged látlak,arcod éle, gyertyavalósággá olvad,minden idegsejtemmel vágylak,üres tekintetem, a homályba porlad.Semmibe sóhajt a csend,lelkem falán, kín szülte rajzok,párnámon, könnyé keserül a hepiend,eltompulnak a hangok.Halványan dereng a sötétben,hálót húz körém a múltam,ködfátyla szövi át létem,mardos mélabú magányomban. Szemeim tükrében kering a képzet,olvad az idő, érzem ahogy elfut,vérző szívem, fájdalmat lüktet,lélek-szakadt,…
Múltam rossz emlékei
Lehullik a lepel, a vér nem változott,szilánkként robbant szét, mit eddig látszatott,szavaid mögött érzett drága kincseket,utolsó percig mohón ízlelt életet. Búsan bolyongva kereslek földön, s égen,szerelemből szőtt vágyaink börtönében,fájón kínzó az álmokkal átszőtt magány,a hamvaiba hulló valóságfoszlány. Sárban ragadt, sajog sebzett büszkeségem,sérelmeim torz tükrébe árvult lelkem,a kopott remény ringatta őszinteség,hazug illúzióban rekedt üresség. Szívemet tépik múltam rossz emlékei,hamis útvesztők keserű…
Nem vagy már
A tegnap peremén végtelen már a sötét,szánalom kísérti a múló idő ködét,a félhomályban felsejlenek foszlott emlékek,az arctalan napokban fojtogató közhelyek. Örömök vágya kísért, kínzott szívembe váj,tövised ölelem, halálra szúrt, nem vagy már,hamuként száll el minden édes látomás,magányomban bújik mellém az elmúlás. Hamis szerelemben született az áldozat,mihaszna sorsom nem kerget többé álmokat,mint a tátongó mélységben pislákoló fény,fájó hiány csupán az öröknek…
Elveszett szerelem
Fásult sóhajommal fújom szét nyomodat,lélekgyilkos magány ajtómon kopogtat,folyton megaláz, vergődő lebegés az élet,örökre átitatta, megmérgezte véremet. Végtelen szenvedés, álmatlan hajnalokon,csalfa reménnyel tele, szótlanul fuldoklom,téli rideg világ költözött életembe,rabláncán a félhomály, fagytól meggyötörve. Utamat nem lelem, szívem sem dobban már,lelkem kettétörve egyedül botorkál,az elmúlás, a múlt keresztre feszített,igazat kimondva csakis én veszítek. A bennrekedt szavak is lassan elfogynak,arcra hűlt keserű könnyként…
Már semmi sem fáj
Az órák, percek messzire szöknek,szempilláimról éjbe peregnek,karomban pihennek a csillagok,az ég, s a hold is én magam vagyok. Magányban töltött hosszú éjszakák,egyre mélyebbre húz a némaság,szertefoszló képzetem álmai,kihunynak lelkem édes vágyai. Vagyok, aki vagyok, tán megszokás,valakinek, elfojtott illanás,bűn, mely egyszer régen megérintett,s most belém bújtat sok szép emléket. Gondolatom ismét tévúton jár,fejemben kering apró fénysugár,könnyet bújtatva a mosoly mögött,fázós lehelete…
Még mindig…
Még mindigugyanúgylátlak magam előtt…Még mindigugyanúgyértékellek mint nőt…Még mindigugyanaztváltod ki belőlem…Még mindigugyanazthallhatod, te, tőlem…Még mindigugyanolyanforróak a vágyak…Még mindigugyanolyanszenvedéllyel kívánlak…Még mindigugyanannyiranaivan szeretlek…De az életemből,most végleg kitöröllek!
Ég és föld között
Hosszú volt a tegnapom,fel sem kelek a holnapon,ma még élek,de jövőt már nem remélek. Cserben hagytak barátok,így teremtettem új világot,ebben élem magányom,folyton önmagam sajnálom. Nem tudok innen kitörni,muszáj e sorsba beletörődni,sokáig küzdöttem ellene,eltűnt az életem értelme. S most, hogy nincs már érdek,csak a sötét tények,ég és föld között lebegve,elszáll a lelkem örökre.
