Bíbor rítus

Csak hagyd ízlelnem puha, bíbor kelyhed,
hol szomjam enyhet, s újabb lázat lelhet,
lágyan hajolva, mint a selymes pára,
úgy tapadok e néma, drága szájra.

Finoman fonja bűbáját a bűvölet,
incselkedve simítja nyirkos bőrödet.
hosszú mély mozdulat e titkos rítus,
nem fér el benne semmi üres ritmus.

A belső hőség, mint egy forró láva,
beolvad vágyaink szent oltárába,
lágy, szelíd nyomással oldódunk egybe,
folyóként áradunk tüzes tengerbe.

Mint nemes fém, mely a kohóban olvad,
úgy fonja be lényem rejtett valódat,
e perzselő vihar, mely csontunkig hatol,
gyémántot hagy a porban, sorsunkkal dacol.

Szűk percekbe zárjuk az öröklétet,
szédült zuhanásunk maga a végzet,
selyemfényű hajad lágy, illatos árnya,
ráborul e gyengéd tényszerű varázsra.