Aranyvölgy

Hol néma fák között égig ér a fény,
illatos völgy ölén, szél dalolva él,
mint szelíd, rejtelmes méh, a patak,
mély zúgású hűs vizével szalad.

Hegy vállán a hajnal lassan szétterül,
a rétre gyöngyöző harmatfátyol ül,
ösvénytelen tündöklő termékenység,
itt ember lábnyomot nem taposott még.

Egy vándor jő, szemén bús áhítat,
tán illúzió, miután kutat…
Napot köszönt, s hideg köveket vizsgál,
tele reménnyel, mely vérében vibrál.

Úgy hiszi, e szent föld, csupa rejtély,
istenek titkait őrző szentély,
keresi e szűz táj fényes titkait,
de a kincs rejtőzik, s hallgat, mint a hit.

Csörömpöl a szerszám, szikla nyög, szakad,
halandó lelkében fény és árny fakad,
ás, túr kitartón, mint egy őrült manó,
miután kutat, démonian csaló.

A kőtábla felel, de nem szavakkal,
csákány pengéjére szórt színarannyal,
s az idegen szíve mámorosan ég,
mert megtalálta áhított Istenét.

Az ég is figyel, sóhajt, de nem segít,
sötét fátylat húz, lezárja pilláit,
emberi lény ki, ily nemesfémbe vájt,
homályba hullhat, mert bűnös kincset lát.

Nemsoká a tölgy lehajtja lomb fejét,
meglátva a gonoszság torz gyökerét,
jő egy másik szerzet, az éj fia,
nem is segíthet, semmilyen ima.

Szemeiben vak tűz, rideg verem,
kezében fegyver, gyilkos félelem,
a vér, fűszőnyegbe halál színt kever,
fájó a csend, szél sem jár, már nem felel.

A völgy örök, új fű nő, hol vér folyt el,
Nap lehull, majd a hegy felett újra kel,
Föld tanít, s az ember múltja semmi már,
csak álom volt, lét mi ősi porba száll.