A láng, ami nem felejt

Nem csupán az ajkaidat akarom.
Azt a néma oltárt keresem, ahova a szavak meghalni járnak, mielőtt megszületnének.
Úgy érkezem hozzád, mint aki a érzelmeidre éhes.
Saját számat a tiédre feszítem, mint egy lassú, hittől fűtött imádságot,
ami nem kér bocsánatot.
Ez nem egyszerű érintés, ez egy ostrom,
mit puha ajkakkal és elnyújtott, mézsűrű másodpercekkel vívunk meg.
Látni akarom, ahogy a bőröd megadja magát,
ahogy a két test közötti szakadék összezárul,
s csak a forró lüktetés marad, ami kitölti a bordáink közötti üres tereket.
Összeolvadunk, mint a felhevült aszfalt az esővel,
olyan súlyos, mennyei nyomással, ami soha nem enged.
Nincs menekvés, ebből a lángolásból,
hisz mi magunk vagyunk a tűz, a vad, csontig hatoló perzselés,
ami nem hamut hagy maga után, hanem egy izzó, örök billogot a lélek falán.
Úgy égetünk majd, hogy a holnap elfelejt eljönni
s ez a pillanat, ez a lassú, gyönyörű tűz lesz az egyetlen vallás, amit valaha ismertünk.