A Hamu Katlana: A romlottság éneke

I. Az Antikrisztus hajnala

Izzó tűzgömb vájta ki napszemét,
az égbolt kárpítja nyálkás lepel,
várostetemek csonka éleit,
a homok meddő sírja nyeli el.

Folyók torkán szürke posvány fullaszt,
a Föld egy szennyezett, gennyedző táj,
hol vad szél a pusztulást üvölti,
s a létezés puszta ténye is fáj.

A tenger dögvész szülte holt mocsár,
zöld hullámai, mint sűrű epe,
s a láthatár hajlított peremén
a nélkülözés kormos kelepce.

Illés átkel az üszkös sebeken,
nyomában fojtó, kénes füstfátyol,
gyomra éhes fenevadként rágja,
lába előtt a messzeség lángol.

A fény megfullad gyilkos ködfalán,
szellem süllyed, közel az ájulás,
de a sziklák megfagyott bordáin
felvillan egy csillámló torzulás.

II. A zsilip és a fém fogsága

Horizonton patinás vas mered,
körötte szorító, fülledt hamu,
hatalmas sziklafal mélyén tátog,
s prédára vár e hatalmas kapu.

Megérinti, durva, hideg acél,
s a bomló csendben felsikolt a zár,
mögötte baljós, mély pokol feszül,
s az idegenre elkárhozás vár.

A pusztulás teste csupa fekély,
ólmos égbolt sárga mérget szitál,
de büszke fém gyomrában feltárult
egy biztató, ám alant fénysugár.

Zsilip csattan reccsenő gerinccel,
s a kinti káoszt felőrli a láz,
éles szögekben törnek a csodák,
s a jövevényre rázárul a ház.

III. A Katlan sötét rendje

Illés szemén megvakult a nappal,
lépteit nem védi már határ,
falakon dögvészes pára izzad,
rothadáson tort ül a dögbogár.

Rettegés visszatetsző mélyén
Sáfár markát nyalja a gyarló nép,
hol vízcsepp lett az istenség vére,
s az emberség máglyára vetett kép.

Bíborba öltözött az enyészet,
acélfogú a kiváltságos rend,
Kopók szája dühösen, fröcsögve
üvölt, ha néha rájuk tör a csend.

A vándor érzi, a józan elme
fölött összecsap a fekete ár,
s a vitriolos apátiának
örvénylő ölén elnyeli a sár.

IV. Sáfár és a hatalom perverziói

Sáfár selyme, holdsugár-fehérség,
hol aszú bor helyett sírás buzog,
mély kehelyből kortyol sápadt mérget,
míg a nép szorító sárban szuszog.

A hűvös víz itt vérrel mért arany,
miért szűz is korságos ágyban hál,
a zsarnok kéje váladékos ón,
s a hamvas húson csorog le a nyál.

Az Úr szólít: „Szeress, mint Istened”,
míg billogot nyomat gyenge mellre,
s alattvaló hódolata csapong,
szomjazva egy szentségtörő jelre.

E gyilkos uralom, perverz színház,
gyönyört fakaszt a gyalázat könnye,
vigyorgó maszkot öltve vonaglik,
s lesz az elfajzott vágy groteszk tükre.

V. A hús piaca és a kínzás teátruma

Ringó csípő itt bemocskoltt oltár,
a mozdulat nyers és letargikus,
lüktető csecs vásári portéka,
nyomor hangja mélyen elégikus.

Agónia festi a homokot,
véres rítust éljenez a sereg,
s halált hozó tőr hörgő nyomában
meggyalázott, csupasz ideg remeg.

A szégyenoszlop véres, sötét kő,
a szíj alatt a nyers bőr felhasad,
ki ellenszegült, most porban pusztul,
vonyít a kín, minden észt meghalad.

Kopók foga élesen vicsorog,
mikor gyermek zokogva térdre hull,
e rothadó rend eltorzult agya
a tiszta testre dühvel rázúdul.

Nincs többé törvény, csak a vad harag,
vért kíván, s mi emberi, falni kész,
a falakról üvölt az őrület,
s a szánalom lángja végleg elvész.

VI. A lélek halála

A pernye lassan emészti lelkét,
s Illésben jégbe vész a gondolat,
agya lúggal marta szét a múltat,
s nem maradt csak zavaros áradat.

Markában már a gyilkos düh feszül,
reszkető bőr alól élő húst tép,
a zsarnok beteg arcán ott ragyog
a romlottságnak hódoló, új kép.

Áldozatból lett bőszült fenevad
e gőzölgő fémvázas pokolban,
hol tisztesség áraszt hullaszagot,
s önérzet hasad az aljasságban.

Nők sikolya monoton zaj csupán,
mely ritmust ad a gépnek, ha mozog,
szívében elapadt az irgalom,
sűrű párában fagyottan dobog.

A Katlan gyomra mindenkit elnyel,
elkorhadt szellem, csak poros regény,
néma közönnyel gubbasztó szolga,
az elmezavarrá hígult remény.

Az ember lelke végleg megrohadt,
s a gépezetben ő is csak egy rész,
a romlottság e fekete mélyén,
maradék fény is feledésbe vész.